2006-ban Madle Lippus és barátnője lakást béreltek Tallinn Uus Maailm nevű negyedében. Ezen a területen szocreál szociális lakótelep négyemeletes épületei és észt jellegű századfordulós faházak egymás mellett sorjáznak. Uus Maailm a központhoz közel fekvő térség ahol olcsón lehet lakásokat bérelni és vásárolni, többnyire diákok és alsóbb társadalmi rétegek lakják, létrejötte a dzsentrifikáció eredménye. Ebben a gazdaságilag homogén de kulturálisan annál színesebb közegben kezdték el a fiatalok a közösség rehabilitációját a terület identitásának megteremtését.
Az aktivisták tevékenysége nem művészeti alkotás, mint például az Oda-Projesi isztambuli művészcsoport társadalmi részvétellel készülő munkái, sokkal inkább, pár idealista egyetemista szisztematikus módszere arra, hogy teljesen megváltoztassa azt a közeget, amelyben élnek. Talán ezért is koherensebb a munkásságuk, mint a klasszikus alkotói pozíciót önként feladó, a közösség építés eredményeit művészeti alkotásként bemutató munkák. Az utóbbi projektek, éppen azáltal válnak egymástól megkülönböztethetetlenné, mert egységesen a társadalmi folyamattá oldódást játsszák ki eszközként, amelyben a szerző autokratikus személy, ezért a jelenléte terhes, nem indokolt. Míg az ilyen esetekben nem árt végig gondolni a mű esztétikai vonatkozásait, hiszen ha csupán a munkafolyamat kritikáját valósítanám meg, könnyen csak a mű etikai kérdéseinek boncolgatásának a hibájába esnék. De ez egy tiszta helyzet, folyamataiban, eszközeiben, egy alulról szerveződő városrehabilitációs projekt.
A kezdés meglehetősen spontán jellegű volt, egy többnyire baloldali aktivistákból álló baráti társaság közös vacsorákat szervezett a negyven négyzetméteres lakásban, elsősorban azért, mert az étel árának szétosztásával sokkal olcsóbban tudták megoldani a mindennapi étkezést. Fokozatosan rájöttek arra, hogy a kerületben élő, főleg a társadalom perifériájára szorult lakók teljesen elidegenedtek egymástól és a környezetüktől, már arra sem veszik a fáradtságot, hogy köszönjenek egymásnak. A területet több nagy út (Tehnika, Pärnu mantee és a Suur-Amerika) határolja és a főpályaudvarról kifutó vasúti sín is nagyon közel esik hozzá, a kis utcák forgalma nagy, mivel a reggeli dugókat a telepre behajtva próbálják elkerülni a városba igyekvők. Tallinnt alapvetően az autók uralják, a zebrák lekoptak, nincsenek külön gyalogos lámpák, bicikli utakat nagyítóval sem lehet találni. A biciklis közlekedés nagyjából olyan mint öt-hét éve Budapesten, pár bátor pionír, szkafanderben próbálja meg bevenni a háromsávos főutakat, míg néhány orosz bábuska a járdán kacskaringózik fényvisszaverő kezeslábasban, az aznapi bevásárlással és pár üveg jó vodkával felmálházva. Nem véletlen, hogy a társaság első akciójára a Pärnu mantee szélesített, immár háromsávos szakaszának megnyitóján került sor. Polgárpukkasztó viselkedésükkel elérték, hogy a hírcsatornákon ne a nevetségesen ünnepélyes megnyitóról, hanem az autóközpontú városfejlesztés visszásságairól legyen szó. Túlzás lenne a fellépésüket utcaszínháznak nevezni, de mindenképp látványos jelenség volt, ahogy az „autókat ünneplitek” jelszót skandálva banánt dugtak a kerület polgármesterének fülébe.
2006-ot követően felgyorsultak az események, az Új Világ kommuna tagjai sorra gyűjtötték a rendőrségi papírokat, zebra festésért, közterület illegális használatért többször feljelentették őket. Kezdetben radikalizmusukkal elrettentették a környezetükben élőket, így nehéz volt párbeszédet kezdeményezni azokkal a nyugdíjasokkal, akik csak egy csoport hippiként tekintettek az egyre bővülő csapatra. A városi elöljárókkal sem jött össze a megegyezés, mivel a zebra felfestését személyes sértésnek vették, és habár indokoltnak látták a kisgyermekek védelmében a gyalogosátkelő elhelyezését a beláthatatlan kereszteződés elé, mégis személyes sértettségből – ó milyen ismerős – nem voltak hajlandóak a kérés teljesítésére, leszögezték, hogy, amíg hatalmon vannak, a pofátlan akció miatt nem valósulhat meg a zebra. Ezt követően döntöttek úgy, hogy a kommunikáció megkönnyítése és a különböző támogatások lehívása érdekében, NGO-t alakítanak. Egy határozott karakterű civil szervezettel már tárgyalt a városvezetés, ugyanakkor ez függetlenségük egy részének feladását is jelentette.
Habár a hivatalos szervezet létrehozása számos konfliktust szült és nagymértékben korlátozta a közösség mozgásterét, lehetőséget nyújtott arra, hogy nagyobb volumenű projekteket is megvalósítsanak. 2007-ben megrendezték az Új világ utcafesztivált, amelynek célja a lakóközösség összehozása volt. Zenekarokat hívtak meg, a kereszteződések lezárásával autómentessé tették az 53 hektáros területet. A fesztivál - hivatalos volta ellenére, vagy éppen azért - sikeres visszafoglalása volt a köztereknek, egyfajta karneváli hangulat, amely egy hétvégére felcserélte az autós és gyalogos szerepeket, a nyugodt és kiegyensúlyozott térhasználatnak adva lehetőséget. A terület ideiglenesen sem nyert autonómiát, de a reintervenció megmutatta, hogy ha a lakók eltérően használják az őket körülvevő környezetet, sokkal kiegyensúlyozottabb viszonyt alakíthatnak ki a közösséggel, amelyben élnek. Bollnow német filozófus azt állította, hogy az emberi lakhatással foglalkozó írások sokkal több teret szentelnek a tár és idő kérdéseinek, mint a térben létező egyén problémáinak, Ember és tér című 1963-as munkájában fejtette ki, hogy fel kell hagynunk a szilárd házburokba merevedett életformával, amely a lakáson kívüli közeget, fenyegető, ellenséges erők játékterének tekinti. Az utcafesztivál pár napra megmutatta, hogy a tér másfajta fogyasztása is lehetséges, mint amilyent a lakók megszoktak és amit a városvezetés adminisztratív eszközökkel rájuk kényszerít. A helyiek, ha felismerni nem is ismerték fel, de végre érezték, hogy időnk és tereink kisajátítása ellen kell dolgoznunk, hiszen a társadalmi mezőink elvesztésével óhatatlanul elmagányosodunk, közösségeink felbomlanak, egyedül pedig tehetetlenné válunk a társadalmi folyamatok elleni harcban és tényleg csupán utolsó menedékként a begubózás marad.
Az utcán felállított piacon a helyiek adhatták el kézzel készített áruikat, többnyire házi készítésű süteményeket és italokat lehetett kapni, ám ami sokkal látványosabb volt, hogy a közterek mellett hátsó udvarok és a nappalik is megnyíltak az idegenek előtt, a lépcsőházakban kiállítások, míg a konyhákban éttermek nyíltak. A piac a közösségnek társadalmi teret biztosított a kommunikációra, hiszen a brandek kiépített identitásával ellentétben itt közvetlenül a termelőtől lehetett megkapni az árut. Nem is beszélve arról, hogy az étkezés egy olyan semleges mező - akár az időjárás -, amelyben az eltérő szokások nem gátolják, hanem éppen bátorítják a kommunikációt.
A közösség 2011-ben bomlott fel, mivel nem voltak képesek tovább finanszírozni a projekt költségeit. Habár az állami szervek többször biztosították őket a támogatásukról – még a köztársasági elnök is meglátogatta lakóházukat – ám ez csak a kommunikáció része volt, tényleges anyagi segítséget sosem kaptak. Mindezek ellenére, az utcafesztivált 2012-ben is megtartották és egy olyan megkülönböztethető identitást adtak Uus Maailmnak, amely könnyen lehet alapja a helyiek további közösségépítő tevékenységének. Észtországban a példa nyomán megszaporodtak az ilyen jellegű kezdeményezések, amelyek most már nem csak az aktivista fiatalok, hanem egy szélesebb társadalmi igényt tükröznek.
