Ezen a héten úgy gondoltam érdemes az észt művészeti színtér egy ígéretes fiatal alkotójával foglalkozni. Az 1985 környékén született, Tallinnban és Tartuban alkotó művészek közül sok megérdemelne egy posztot, mégis Flo Kasearura esett a választásom.
Ennek elsősorban érzelmi okai vannak, hiszen az ő munkái voltak az első igazán jó alkotások, amelyekkel Észtországban találkoztam, másrészt művészete – számos apró hibát leszámítva – vitathatatlanul magas nívót képvisel. Munkái szorosan kötődnek a helyi szociális és politikai rendszerhez, így elkerülhetetlen, hogy tisztázzam az észt művészeti intézményrendszer sajátosságait, továbbá, hogy megpróbáljam leírni az észt politikai helyzetet.
Annak ellenére, hogy Flo Kasearu csupán tavaly diplomázott az Észt Művészeti Akadémia fotográfia szakán az Észt, illetve Tartui Művészeti Múzeum gyűjteményeik számára több munkáját is megvásárolta. A kiállításainak és a sajtómegjelenéseinek száma is jelentős. Észtországban a galéria rendszer befolyása nem jelentős, így elsősorban múzeumok vásárolják a kortárs művészek alkotásait. A kormányzat konzervatív értékrendű, neoliberális gazdaságpolitikát folytat, inkább a klasszikus formakincsű alkotásokat preferálja – kiváló példa erre az észt függetlenséget hirdető emlékmű, ami inkább az első észt köztársaságot megelőző harcokat állítja középpontba és nem az egyéni illetve nemzeti szabadság kérdését –, az alkotókat és az intézményeket erősen kiszolgáltatja a piac szeszélyeinek. Ennek köszönhetően a nagy nemzeti múzeumoknak még a kortárs szekcióban is a nemzeti narratívát kell követni a kiállítások felépítésekor, továbbá külső piaci szereplőket kell bevonniuk azok megszervezésekor. A természetes reakció erre, egy erős, alulról építkező, önszerveződő művészeti színtér létrehozása, ezzel párhuzamosan pedig egy társadalomkritikus, szociálisan érzékeny művészet kialakulása. A helyzet annál jóval összetettebb, hogy egyértelműen kimerjük jelenteni, hogy a hivatalos intézmények rosszak a civilek meg jók. Az Észt Művészeti Múzeum, amit számos kritika ér éppen a nacionalista kiállításpolitikája miatt, elég következetesen próbálja lebontani a keleti és nyugati művészet mesterségesen konstruált minőségi megkülönböztetéséből fakadó kisebbségi komplexusokat, míg a legfontosabb alternatív művészeti múzeum az EKKM sokszor következetlen barkácsszerű kiállításokat hoz létre. Flo Kasearu élesen kritikus melóit mindkét, egymással szemben álló szcéna, könnyedén állítja központi térbe.
A jelenleg regnáló hatalom 2007-es egyik legfontosabb választási ígérete a hiánypótló észt függetlenségi emlékmű építése volt, helyszínnek már előre kiválasztották az akkor még rendkívül rossz állapotban lévő, parkolóként használt Vabaduse valjakot (Szabadság tér). A Pro Patria és a Res Publica koalíciója elsöprő többséggel nyert, ebben a sikerben tagadhatatlanul nagy szerepe volt az előbb említett ígéretnek, hiszen függetlenségi emlékmű hiánya olyan helyzet volt, amit pártállástól függetlenül, amúgy a meglehetősen jobboldali érzelmű észt állampolgárok nagy része orvosolni akart. A választások után a győztesek első dolga egy nyílt pályázat kiírása volt és a tervezett helyen álló orosz hősökre emlékező Bronz katona szobrának eltávolítása. A jelentékeny, Észtország népességének egyharmadát kitevő orosz nyelvű kisebbség kegyhelyének felszámolása nem várt indulatokat váltott ki. 2007 áprilisában a szobor eltávolítását megelőző vita alatt két éjszakán keresztül tartó zavargások törtek ki az észt fővárosban. Az új szobor megtervezésére kiírt pályázatot fiatal gépész hallgatók nyerték, akik egyszerűen annyit csináltak, hogy az 1920-as függetlenségi harcokban osztogatott kereszt alakú kitüntetést egy hatalmas üvegtoronyra helyezték és egy szép parkkal meg pár vízeséssel körbekerítették. A kicsit esetlen köztéri alkotást kemény támadások érték az észt értelmiség részéről, ám a kormányzat hajthatatlan volt. Felállították a keresztet, amely kevésbé a szabadságnak, mint a harcoknak állít emléket.
Flo Kasearu az avató ceremónia előestéjén több száz plakátot ragasztott ki házfalakra, oszlop és buszmegállók oldalára szerte a városban, a plakátokon nagy felületet hagyott kitöltetlenül, és csupán annyit írt fel rájuk vabadus (szabadság). Ezzel a gesztussal teret engedett, a tallinni lakosoknak, hogy kifejtsék a véleményüket, hiszen a döntéshozatalban nem vettek részt, a tervezési folyamatból teljes mértékben kihagyták őket. Ugyanakkor az emlékmű teljes mértékben irreleváns a személyi szabadság szempontjából, az észt identitáshoz kevésbé kötődő jelképet állít középpontba. Habár az alkotói pozíció feladása, ahogy Claire Bishop írja mindig veszélyes, itt a részvétel elengedhetetlen része a műnek, a szobor felállítását övező feszültségek feloldása pedig mindenképp szükséges volt. Hatalmas hibának tartom, hogy a plakátokon nem szerepel ciril betűs felirat, hiszen így éppen az oroszokat zárja ki a diskurzusból, akiknek az életére leginkább hatással volt az emlékmű felállítása. Éppen a művész szerep elutasítása és az egyszerű mű ellenére elkövetett számos hiba miatt Kristina Norman Monument to Please Everyone című dokumentumfilmjét és az ehhez kapcsolódó, 2009-es Velencei biennálén bemutatott installációját a téma sikeresebb feldolgozásának tartom.
A 2010-es Artificial Queue, hasonlóan a Vabaduse plakáthoz, részvételre épít, ám ez a helyzet sokkal jobban illeszkedik a szerzői hagyományokba. A projektben négy művész vett részt Andra Aaloe, Aet Ader, Grete Soosalu és Flo Kasearu. Úgy döntöttek, hogy a támogatásként kapott 1000 koronát (660 eurót) egyenlő részekre szétosztva odaadják annak a száz embernek, aki elsőként jön el érte a Tallin Art Hallba. A felhívásra odaérkezők kígyózó sorokba rendeződtek. A szovjet hiánygazdaságból ismert sor előidézésével felmutatja, hogy habár a sorok felszívódtak, hiszen áruval bőségesen el vagyunk látva, a piacnak történt kiszolgáltatottságunk, állandó létbizonytalanságunk miatt azokat nem tudjuk megvásárolni, sokkal inkább a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és nem – az itt olcsónak számító – lazacvacsora összetevőin gondolkodnunk. A két óra alatt megkereshető 6,6 euró sokakat mozgatott meg a sorban számos társadalmi réteg képviseltette magát.
Az idei évből származik érzékeny videómunkája a We Are On the Way. A 21 perces filmben azt láthatjuk, hogy egy tűzoltóautó csiga lassúsággal közeledik célpontja felé, a szalag nincsen lelassítva, hiszen a környező világ rendes tempójában mozog. A közel 10 km/h-val araszoló és vijjogó jármű groteszk látványa feszültséget szül, bizonytalanok vagyunk abban, hogy eléri-e valaha az égő házat. A helyszínre érkező tűzoltók sem gyorsulnak fel, kiszállva az autóból lassított felvételként mozognak. Hogy sikerrel jártak-e soha nem tudjuk meg, mivel a film utolsó pár percében, a terem, amelyben a videót nézzük, füstbe borul. A gondoskodó állam következetes felszámolása személyes tragédiává válik.
Érdemes talán még zárásképp megemlíteni azt a fekete labdát, amit köztereken helyezett el a művésznő. A dokumentáció, a képek, az ötlet egytől egyig ugyanaz mint Kurt Perschke Red Ball Projektje, nekem – elképzelhető, hogy túlságosan jóindulatúan – az Azorro csoport Everything Has Been Done című videómunkája jutott azonnal eszembe, amelyben a lengyel művészeti supergroup arról gondolkodik, milyen alkotást hozzanak létre, ám minden ötletük egyszer már meg lett csinálva. Nehezen tudom elképzelni, hogy Flo Kasearu tudott volna a korábban készült piros labdáról, de izgalmas, hogy egy problémára, a közterek reintervenciójára, két teljesen azonos formai válasz érkezett.
Flo Kasearu művei társadalomkritikus, a közösségről felelősen gondolkodó munkák. Habár nyilvánvalóan formai megoldásai nem mindig megfelelőek, alkotásainak szellemisége, következetessége mindenképp tiszteletre méltó.
