Tallinnban szeptember 20 és 22 között nyílt alkalmam rá, hogy megtekintsem a Cosmic Underground fantázianevű száguldó performance-vonatot. Tallinn volt az első állomása ennek a rendhagyó happening fesztiválnak, amely a tervek szerint átszelve európát összeköti annak keleti és nyugati határait. A vonat végállomása Portugália, Guimares, ám a balti-térségen kívül útközben megáll Lengyelország több városában. Sajnálatos módon az annál délebbre eső poszt-szocialista országokat már nem ejti útba. A határok nélküli Európa eszméjét hirdető fesztivál élményéből nem véletlenül vannak kizárva nyugat-európai barátaink, ez csak a hosszú ideig diktatúrában élő periféria lakosságának kiváltsága lehet. Arról nem is beszélve, hogy a Cosmic Underground perf
ormance-ai a központ városaiban kontextus nélkül teljes érdektelenségbe fulladnának.
A vonat egy multidiszciplináris mesélő gép, audiovizuális installációkkal, performance-okkal és élő zenei happening-ekkel mond el egy történetet az időről. Arról nem érdemes írni, hogy mennyire internacionális, mennyire sokszínű ez a csoport, mert ez a feladat sajátosságaiból fakad.
Jan Świerkowski volt a program főszervezője, üdítő színfolt ő, hiszen annak ellenére, hogy asztronómiát tanult és komoly tudósember, mégis leereszkedett a feleslegesnek tartott művészet szintjére, hogy a művészet és a tudomány határterületeit vizsgálja. Nem olyan értelemben persze, hogy a művész minél látványosabb, ám annál feleslegesebb munkákat hozzon létre a technikai újítások segítségével. Elképzelése az, hogy a művész, követve a tudomány folyamatos fejlődését, résztvevő, nem kívülálló szereplőként felhívja a figyelmet annak visszásságaira. Elég csak arra gondolnunk, hogy tőke orientált piaci folyamatok, miatt hány sorsfordító újítás sikkad el, és az alapvetően az életünk jobbítására létrehozott eszközök miként válnak fegyverré a tőke kezében. Az esemény főkurátora Mário Caeiro volt, aki korábban a Lisszabon Capital of nothing (2001-2002) mellett a Skyway fesztivál szervezője is volt.
A performance-ok minden városban a vonat pályaudvaron kerülnek bemutatásra. Ez egyrészről az utazó fesztivál sajátosságából fakad, hiszen a művészek egy vonaton utazva teszik meg a nagyjából négy ezer kilométeres utat, másrészről ez egy olyan aktus, amely a nem-helyek visszafoglalására tesz kísérletet – Itt Észtországban a művészek szeretnek Marc Augé nem-hely fogalmával játszani és az észt kritikusok éles szemmel ismerik fel ezeket a félreérthetetlen utalásokat, úgyhogy nem látok rá okot miért ne használhatnám én is az idős antropológus már unalomig ismételt kifejezését. – A pályaudvar egyfunkciós, társadalmi élettől megfosztott tér, a szuper-modernitás egy tipikus helyszíne, az emberek áthaladnak, szociális
életet nem igazán élnek ezekben a terekben. A projekteket a szervezők ebbe a szokatlan közegbe helyezték, a tudatos helyszínválasztással visszafoglalva azt. Egy kivétellel az összes performance egy használaton kívüli mellékvágányon álló tehervagonban kapott helyet, ám az előadásokat megelőző felkészítő rituálék mind a pályaudvar valós terében játszódnak. A fesztivál fő célja azonban nem a tér sokkal inkább az idő visszafoglalása, a diktatúrában eltöltött történelmi és a performance-ok alatt eltelt személyes időé.
A történelmi idő – amit a rendszerváltás utáni demokráciák inkább elfedni szeretnének, elhazudva az emberektől, akik megtapasztalták azt – visszanyerése éppen az utazás aktusa. A személyes idő visszafoglalása csak egy egészen apró, ám annál fontosabb mozzanatban jelent meg. Mielőtt beléptünk volna a vagonokba a szervezők felkértek minket, hogy állítsuk vissza az óráinkat, így semmissé téve az ott töltött perceket. A szituacionisták a dérive-ben, azaz a városi sodródásban látták a személyes idő és a tér visszafoglalásának legmegfelelőbb eszközé. A mi társadalmunkban, ahol a munkaidő már huszonnégy órára csúszott ki, és amely állandó önfejlesztést kreativitást kíván, az óra visszaállításának aktusával a szervezők metsző gúnnyal veszik tudomásul, hogy nekünk efféle művészeti mókára nincs időnk, minden percünk értékes.
Nyilván itt nincs lehetőségem kitérni mind a tíz performance-ra, de mindegyikük az állam, vagy a vezető apparátus és közösség viszonyának kérdését boncolgatta. Eva Tallo és Elo Liiv munkája a Dream of Freedom a második kocsiban kapott helyet, a résztvevőknek egymásba karolva kellett belépni a tehervagonba, majd miután ránk zárult az ajtó szovjet dalok hangzottak fel és a falakra éneklő csoportok képeit vetítették ki. Egymás kezét fogva és a könnyen átélhető dalokat hallgatva a közösségben való gondolkodás helyessége senki számára nem maradt kérdés, a kommunizmus kísérlete, annak kelet-európai, korcs államkapitalista megvalósulásától megfosztva ideológiai tisztaságában került bemutatásra. Ugyanakkor azt is megtapasztalhattuk, milyen könnyen kerülhetünk a manipulatív képek, a hatásvadász zene befolyása alá, milyen egyszerűen is működik a propaganda gépezete, még rajtunk is, akik demokráciában nőttünk fel.
A You Will Not See Me You Will Not Hear Me performance azt tesztelte, hogyan reagálunk akkor, ha egy törvényt jól felfogott érdekünk áthágni, meg merjük-e szegni a logikátlan tiltást. Mielőtt betértünk a kocsiba a szervezők többször elmondták, hogy tilos bármihez is hozzáérni a fesztivál területén. A kocsi közepén táncoló előadó, fehér szalagokkal volt elválasztva, csak akkor láthattunk a táncát, ha azokat elmozdítva belestünk a lezárt térbe, érdekes volt látni, hogy egy két perc után hogyan mozdult egyszerre mindenki, hogy láthatóvá tegye az addig láthatatlan performance-ot. Időbeli sorrendet csak az utolsó három előadásban tudtam felfedezni A sötét tehervagonban rekedt tömegnek lélegzetvételek hangját játszották le, majd a végén a vagon falánál álló előadó egy gyertyát gyújtott meg, a következő állomáson már egy rockkoncerten találtuk magunkat, visszafelé sétálva a bejárathoz, abban a hiszemben, hogy a performance-ok véget értek egy férfi jelent meg a szemközti peronon és búgó hangon egy hetvenes évekbeli lengyel slágert kezdett énekelni. Az Invisibilty of deportation végén felgyulladó, majd elalvó gyufa előrevetítette a So Far So Good hurráoptimizmusát, majd a Bilocation 2129 melankolikus nosztalgiáját. Ebben a sorban a rendszerváltás folyamata jelent meg számomra, a jobb élet reményét a felszabadulás öröme, majd a változás módjának elhibázottságából fakadó kiábrándulás követte.
Habár a projekt átgondolt izgalmas és sokrétű, érthetetlen számomra, hogy miért pont ezeket az országokat választották ki az előadások helyszínéül. Értem, hogy Portugáliában is volt diktatúra, de számos performance abban a közegben teljesen irreleváns, pedig az utazás, a városok összekötése, a különböző térben élő emberek egységes élménye fontos része a koncepciónak, hiszen ők is többször megemlítik, hogy össze szeretnék kötni a perifériákat. Valószínűnek tartom, hogy inkább anyagi okai vannak az útvonal ilyen esetleges kijelölésének. A projekt hibája még, hogy habár fontos dolgokról beszél, társadalmilag érzékeny, ismét csak kevés ember, egy réteg számára marad élmény. Habár ennyi plakátot egy művészeti eseményről, egy városban még sosem láttam, egy előadásra csak negyven ember fér be, így a jól felépített, drága reklámkampány felesleges marad. A diskurzus az időről ismét csak a felsőbb osztályok kiváltsága marad.
