Múlt hét csütörtökön nyílt meg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem  fotográfia szakának csoportos kiállítása a Ludwig Múzeumban. Nagy izgalom övezte a megnyitót, hiszen már hosszú ideje folytak az előkészületek, s a fiatalok sokadik félévüket szánták a kiállítás tematikájának, az EMBERI MÉLTÓSÁG fogalmának körüljárására. Mivel egy művészeti egyetemnek és a fiatal pályakezdő fotográfusoknak hatalmas lehetőség egy olyan magas presztízsű helyen való megjelenés, mint a Ludwig Múzeum, ezért közös érdekük, hogy a lehető legnagyobb szakértelemmel állítsák össze a kiállítandó anyagot. Egy egyetemi szervezésű kiállításnak nyilván célja, hogy az egyetem, jelen esetben a MOME szellemisége, oktatási alapelvei s preferenciái láthatóvá váljanak úgy, hogy közben a kiállítók önálló, saját gondolatokkal rendelkező művészként jelenjenek meg.

Sajnos ezen a kiállításon az egyetem, ha úgy tetszik a MOME Laboratory „szellemi védjegye” nem válik világossá (legalábbis merem remélni, hogy az, ami világossá válik, az csak vicc)  és emelett nagy egyéniségek sem bukkanak föl, de legalábbis nem váltak láthatóvá ebben a közegben. (Érdemes lenne persze arról is beszélni, hogy pontosan miként működik a MOME szellemi műhelye, a MOME Laboratory. Létezik-e az a védjegy vagy csak beszélnek róla? Ha létezik, akkor valóban létre tud-e hozni valami közös értéket, valóban szó lehet-e bármiféle társadalmi felelősségvállalásról? De ez nem a mi asztalunk, koncentráljunk a a LUMU-ban megvalósult eredményre.)

A kiállítás okozta rossz érzések nem a kiállítótérben kezdődtek (s nem is ott értek véget), már a Ludwig Múzeum honlapján megjelent beharangozó szöveg fejbe vágja az embert. Kopek Gábor, az egyetem rektora - nem tudni honnan idézett - szavai és az azt követő tömör, ellentmondást nem tűrő kijelentések az emberi méltóságról, már furcsa indulatokat váltanak ki minden jóérzésű emberből. Az olvasóban eluralkodik az értetlenség zavara, illetve az a jól ismert érzés, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy most viccelnek velünk vagy nem, hogy hülyének néznek vagy ők a  teljesen hülyék. Nem vicceltek.. olyannyira nem, hogy az első kiállítótér falára szintén ez a remekbe szabott Kopek idézet lett felragasztva méltóságteljes, fekete nagybetűkkel. A BETŰK SZAVAKKÁ ÁLLNAK ÖSSZE (pont) AZTÁN MONDATOKKÁ (pont) DE A SZAVAK NÉHA SEMMIT SEM JELENTENEK (pont)...szomorú jelenség, de menni kell tovább, bízzunk a reflexív fiatalokban!

De hiába minden generációnkba vetett hit! A kiállítóterek a nagy szavakhoz hasonlóan, kongnak az ürességtől. Ennek oka lehet csak az, hogy rosszul határozták meg, mekkora teret képes kitölteni az összeválogatott anyag, vagy ami valószínűbb: egyszerűen a művek okozzák ezt az ingerszegénységet. Még a képek installációi sem hatnak impulzívan a befogadóra, vagy segítik a megértést. Sőt barnie Bódvalenke sorozatának elhelyezése, amely fenékmagasságban, mint valami sorminta jelenik meg a kiállító térben, egyenesen felháborító. (Bár tény és való az emberek így sokkal szívesebben dőltek oda megnézni az egy szinttel lentebb szereplő, fehérneműs Nagy Krisztinát.)

Más alkotók is igyekeztek megtörni az egyszerű falra akasztott fotók sorozatát, és  különböző kreatív módokon próbálták az amúgy nem sok tartalommal bíró alkotásokat elhelyezni – ruhaszárító kötél, fénydoboz etc. Ezek mind nagyon kedves próbálkozások, de be kell vallani, hogy ebben a kontextusban (emberi méltóság - mome generáció - lumu) valahogy fölöslegesek, s értelmezhetetlenek voltak. Mondhatjuk, hogy „akkor jó egy műalkotás, ha magáért beszél” de egy ilyen jellegű csoportos kiállításon, ahol még nem ismerjük az alkotók gondolkodásmódját, stílusát (és ahol ilyen nagyvonalú a témamegjelölés), ott igenis fontos kellék lett volna az alkotás címe alá biggyesztett rövid műleírás/értelmezés. Ennek hiányát most mind a látogatók, mind a fiatal alkotók megszenvedik.

Egyébként egészen furcsának tartom a kurátorok elképzelését a szövegek használatáról: fukarkodtak a kis szöveges táblákkal - pedig, mint azt már említettem a lényegében ismeretlen, pályakezdő fiatalok bemutatását segítette volna a sűrűbb szövegdoboz - viszont egy pillanatig sem spóroltak a fekete betűmatricákkal, amikkel felragasztották a kiállítók bénácskán megfogalmazott szövegfoszlányait az emberi méltóságról és a kiállított munkájukról. Ezek nagy fekete betűk díszítik a falakat, de mint valami önálló, mindentől független részei a kiállításnak Egyik sarokban az alkotás, másikban a gondolat - s ezek egy pillanatra sem érnek össze.

A kiállításnak vannak természetesen üdítő részei is.  Zagyvai Sára, Balogh Balázs, Fabricius Anna és a Viskovic - Páll alkotó páros videómunkái legalább gondolkodásra serkentik a nézőket, de a szöveges kommentárokért itt is hálás lettem volna. (Zagyvai Sára diplomamunkája esetében óriási hibának tartom, hogy a mű eredeti címe Almost Adult, a Ludwig Múzeum terében Emberi méltóságra keresztelődött át. Ez sokban hátráltatja a mű megértését. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert egy nagyon éles példája a meggondolatlan kurátori munkának.)

Sok sebből vérzik ez a kiállítás. A fiatalokra oktrojált tematika - emberi méltóság - olyan zavarbaejtően semmitmondó alkotásokba kulminált, hogy minden bizonnyal a kiállítók némelyike jobban járna, ha a nagyközönség nem így s nem ebben a kontextusban ismerné meg. Ez a kiállítás ugyanis nem szólt se a fiatalok bemutatásáról - mert ők elvesztek a nagybetűs "nagy szavak" rengetegében - és nem szólt az emberi méltóságról sem, hiszen alig volt alkotás, amely érdemben reflektált volna társadalmi jelenségekre, a generációnk dilemmáira. Ha páran meg is próbálták azok sem tudnak ebben a közegben maradéktalanul érvényesülni.

A kiállítás sikertelenségéért elsősorban a kurátorokat lehet felelősségre vonni, de kedves fiatal alkotók Ti meg legyetek tökösebbek! Nem hiszem, hogy ennyi tehetség szorult ebbe a MOME generációba, mint amit most megmutatott magából, s remélem a MOME nem válik kizárólag a Kékesi Donátok és Cinthya Dictatorok melegágyává, hanem azt a hőn áhított közös szellemiséget sikerül egyszer úgy megfogalmaznia, s közvetítenie, hogy a diákokat valóban gondolkodásra sarkallja.